Így készül A vihar 1.

2018. május 31. - Bábszínház blog

A következő évad egyik első előadása is ékesen bizonyítja, hogy #abábnemkorosztály. Szikszai Rémusz A vihar olvasópróbáján leszögezte: ez felnőttelőadás lesz. És nem azért kap 16-os vagy 18-as karikát Shakespeare drámája, mert valami olyan történik majd a színpadon. Három hét után ott tartunk, hogy a játék szabályai megvannak, a színész a kezébe vette a bábot, a varázslat pedig elkezdődött.

"Ilyen nagy volumenű előadásba ritkán fogunk bele" - kezdte Meczner János igazgató. Vele együtt május 9-én 22-en ültek az asztal körül színészek, tervezők, fordító, asszisztens, rendező. A báboknak külön székek kelletek, mellettük ügyelő és súgó csatlakozott a társasághoz. A színház csapatmunka, mondtuk már?

edv_3029.jpg

A színészek ekkor ismerték meg a szöveget és a koncepciót, de a bábok készítéséhez már aktívan "hozzájárultak": mintát vettek az arcukról. A nyomatból aztán negatív született, majd sok réteg szilikonból egy maszk, amit egy preparált koponyára húztak, és lett belőle ez. Felismerik Ács Norbertet és Kemény Istvánt?

edv_2956.jpg

És ha lekapjuk a szilikonmaszkokat a bábokról, azt látjuk, ami a középső két báb feje. Koponyák, bizony. Felnőttelőadás készül - a javából!

edv_2958.jpg

Sok színházzal ellentétben mi abban hiszünk, és ezért is jelöljük az ajánlott életkort, hogy minden korosztálynak az őket foglalkoztató kérdésekről kell előadást készíteni. Egy felnőttet pedig jobban izgatja az elmúlás problémája, másképp összegez, másképp gondolkodik a halálról, a félelmekről, mint egy kamasz. "Miért A vihar? Mert hülye vagyok" - indokolta lakonikusan Szikszai Rémusz a választást, de aztán gyorsan hozzátette: "Jövőre 50 éves leszek, és az embernek az életében időnként vonalat kell húzni. Ennek a darabnak a gazdagsága alkalmas erre a vonalhúzásra." Úgyhogy lesz itt szó színházcsinálásról, de a színházon kívüli világ is beszivárog majd az Ország Lili Stúdió színpadára. 

Rémusz dolgozott már bábokkal és bábosokkal: a Radnóti Színházban A párnaemberben játszik Ács Norbert és Pallai Mara - őket ebben az előadásban is láthatja a közönség -, a bábot pedig - csakúgy, mint itt - Hoffer Károly tervezte. A vihar olvasópróbáján azt is elmondta, mit gondol a műfajról és művelőiről. "Az a színész, aki bábbal dogozik, olyasmit tud, amit én színészként nem. Egy olyan közegben próbálhatok ki valamit, ami számomra izgalmas, amit nagy csodálattal nézek. Nagy kaland lesz nekem is. Az én színészagyam másképp működik, ti, jóval szélesebb spektrumon gondolkodtok."

Az is jelezte előre, hogy a következő hetekben be fog állni jelenetekbe, hogy a kezébe fogja a bábot, hogy megértse, mit kérhet, mit nem. És a teljesen hétköznapi próbán ígéretének megfelelően tényleg a kezébe fogja, tényleg magára csatolja a bábot. Például a föntebb látott kétfejűt, akik Adrian és Francisco, urak Alonso udvarából, mert Szolár Tibor épp igazoltan van távol a próbáról.

edv_3034.jpg

Szolár Tibor, még az olvasópróbán

Tibi fontosságát a következő, nem nevesített szereplőjű párbeszéddel igazolnánk:

(Színész 1. töprengve, leheletnyi malíciával) - Nem is tudom, kell bele a Szolár?

(Színész 2. gyakorlatiasan) - Különben nincs kit ütnöm.

A színház csapatmunka, íme újabb bizonyíték...

De hogy komoly vizek felé is hajózzunk - stílszerűen, hiszen hajótöröttekről van szó -, nézzük, mennyivel komplikáltabb a báb az embernél. Élőszínházban könnyedén elképzeljük, milyen lehet lelépni egy 40-50 centis díszletelemről, és ha ez az elem bekerül, minden folytatódik úgy, ahogy addig. Igen ám, de ha mindezt egy vállra, derékra csatolt, cipőre szalagozott bábbal tesszük, muszáj keríteni egy széket, hogy a színész kipróbálja. Vagy azt a még egyszerűbb feladatot, hogyan hagyja el az egyelőre narancssárga szigetelőszalaggal kijelölt teret. Ha hátat fordít, őt látjuk, a bábot nem, ha viszont hátrál, és a bábot meg őt szemből látjuk, a helyzetben egész mást jelent. Az sem mindegy, mikor és hogyan "bontanak", azaz a színész néz föl előbb egy jelenetből, vagy a báb mozdul először, mert ez is, az is mást ad hozzá a szituációhoz. Vagy ha a rendező azt találja ki, a színész mozdulatait tükörben kövesse le a báb, az szintén jelentéses helyzet, de ebben az esetben a színész mozgásának koreográfiáját pontosan kell rögzíteni, itt improvizációnak a későbbiekben nem lehet helye. (A báb technikai máfaj, mondtuk már, ugye?)

Aztán olyan is előfordul, hogy egy másik előadás díszletében kell próbálni. Vannak kapcsolódási pontok a Semmi és A vihar alkotói és játszói között, sőt mindkét díszlet fából készült, de körülbelül ennyi az azonosság. Mindenesetre a Semmi raklapjai körülbelül segítenek belőni a Vihar hajótestének magasságát. Kihívás lesz a színészeknek a mozgás ebben a térben, az biztos. Például a Ferdinandot játszó Barna Zsombornak, aki az egyik jelenetben nyakában Pallai Marával tűnik fel, aki Blasek Gyöngyivel és Spiegl Annával alakítják Arielt., így aztán három szólamban szól a dal. (Ők nincsenek Zsombor nyakában, de természetesen ugyanúgy énekelnek.)

vihar_render_2.png

A vihar díszletterve - tervező: Cziegler Balázs

Prospero birodalma Shakespeare szerint a hangok szigete, ezért a zenének és a hangoknak különleges jelentősége lesz az előadásban. Dinyés Dániel írja a dalokat - csak hogy irigykedjen a kedves olvasó: ezek nyers, otthon felvett változatát egy telefonról a bábszínházi terasz hűvösében a csodálatos Kolonits Klárától hallgathatja meg a szerencsés -, illetve az egyéb elhangzó dolgokat, amiket élőben Bolcsó Bálint fog .... és itt keressük a szakkifejezést, talán az "akusztikus térré komponálni" némi kompromisszummal elfogadható. Ehhez színészektől már levették a hangmintákat, ám minden egyes előadáson ebből a szempontból is élőben teljesedik be a varázslat.

Hú, de kortárs!

A szótári definíció szerint: kortárs aki vagy ami a mindenkori jelen kontextusába illeszkedik, reflektál a jelen kor és környezet aktuális problémáira. De vajon mit jelent ez a bábban? Az évadban az utolsó Bábszínház 7x ezt járja körbe.

Gyorsan jelentsük ki, hogy nem árulunk zsákbamacskát: bábban és bábbal sincs új a nap alatt, mert a technikák adottak, sőt a történetek egy részét is sokszor elmesélték már előttünk. De a gondolat, a mozdulat a miénk, az olvasat a mi életünkből indul ki. Az egymásra rakódó hagyományra mi építünk valami egészen mait. Másképp nézünk az anyagra, a tárgyra, a mozgató és a mozgatott közötti viszonyra, az emberi és a tárgylétre. Bátrabban kísérletezünk, merünk áthágni szabályokat, kombináljuk az eddig kombinálhatatlant.

Hogyan? Mutatunk néhány példát.

Na, ez azért eléggé szexi izgalmas, ugye?

Bábszínház 7x - 2018. május 26. 16.00, Kemény Henrik Terem

Jegyvásárlás

Ambrus Imrére emlékezünk

Életének 82. évében elhunyt Ambrus Imre festő- és grafikusművész, báb- és díszlettervező.

ambrus.jpg

A marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumban, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol mesterei Barabás István, Kádár Tibor és Miklóssy Gábor voltak. 1963 és 1975 között a marosvásárhelyi bábszínháznál dolgozott díszlettervezőként.

"Elhelyezkedési lehetőséget végül a marosvásárhelyi Bábszínháznál kapott, ahol egyik legjobb barátja és kollégája - Haller József szobrászművész - dolgozott, beajánlotta Antal Pálnak, a legendás igazgató-rendezőnek. Az 1963-től 1975-ig tartó időszak mintegy harminc színpad- és bábterve közül kiemelkedik az egyetemes irodalomból a Grimm testvérektől a Hamupipőke vagy a Piroska és a farkas, Andersentől A császár új ruhája (ez az ötlet még utólag visszatekintve is bámulatos merészségnek tűnik az 1970-71-es évadban, ráadásul a magyarországi Ránki György zenekíséretével vitték színre, noha az ilyen átvétel akkortájt kerülendő volt). A 19. századi klasszikus román prózaíró Ion Creanga: Harap Alb (Fehér szerecsen) vagy a költő Vasile Alecsandri: Sanziana si Prepelea (Tündérszép Ilona) meséje, illetve a színdarabszerző Ion Luca Caragiale egyik adaptációja, Aranytól a korábban említett Toldi és Petőfitől a János vitéz, a kortárs romániai magyar szerzők közül Majtényi Eriktől a Karcsi a cirkuszban, Hunyadi Andrástól a Kacor király. Hattyúdala a modern olasz Carlo Gozzi librettója alapján a Három narancs szerelmese lett, Csíky Boldizsár fiatal komponista zenekíséretével."

1977 óta élt Budapesten, ahol az Állami Bábszínház díszlet- és bábtervezője volt.

"Akárcsak korábban Marosvásárhelyen, biztos megélhetési lehetőséget a magyar fővárosban is a bábszínházi tevékenység jelentett számára, 1978-tól közel három évtizeden át, 2006-os visszavonulásáig. Ezalatt mintegy negyven előadáshoz tervezett és kivitelezett figurákat, illetve díszleteket. Az Óz, a nagy varázsló 1972-73-as idénybeli, még meghívott vendégként abszolvált ősbemutatójától kezdve itteni pályafutásának többször is visszatérő motívumává vált az 1980-81-es. 1984-85-ös, 1990-91-es, 1993-94-es és végül az 1997-98-as felújítások nyomán. Az előadás nagy siker volt: az egyik kritikus az ő munkáját "ráadásbravúrnak" nevezi. "A báb- és díszlettervező Ambrus Imre szcenikai megoldásai például, hogy a mesésen egyszerű alapszínpad mögött - vetítéssel - egy mesésen határtalan illúziószínpadok is meg tudott teremteni. A valóságban (bábui minőségben) útnak induló szárnyasmajmok például árnyalakban még egyszer végigröpültek a háttérvásznon, és figurájukat ez az alak- és minőségváltozás egyszeriben a végtelenbe emelte át. Nem tudom, hogy ez az eljárás eredeti lelemény-e, de hogy páratlan illúziót keltő, az kétségtelen..." Nemhiába fogadja a belépőt most is pesti lakásában a modern mese egyik kedves figurája: a pöttyös pofájú és csíkos sörényű oroszlán, mint barátságosan sivatag-sárga és bársonyosan puha, kerek díványpárna. Munkahelyének különös ráadása volt, hogy megismerkedhetett Ország Lilivel, aki félállásban dolgozott ugyanott, és a kezdet kezdetén Bálint Endréhez is beajánlotta. Ambrus Imre szerint Ország Lili magánemberként ugyan rendkívül zárkózott volt, de szakmailag harmonikusan együttműködtek. A darab 1978-as premierje nyomán az 1991-92-es évadban post mortem is együttes teljesítményük volt Arany János: Rózsa és Ibolya című mesejátékának színpadképe, amelyhez annak idején Ország Lili tervezte a pásztori szaru- és fafaragások, valamint a népi bőrdíszművesség és kukoricacsuhé-feldolgozás modorában, Ambrus Imre pedig az alföldi hangulatú hátteret festette mindehhez, a paraszti architektúra stilizálásával. Szerintem a leginkább testre szabott feladata a Tündér Ibrinkó című székely népmese 1991-es bábszínpadi bemutatója volt. Miközben a rendszerváltás előtt - merőben más okokból - mindkét országban egyaránt tabutéma volt az egykori magyar autonóm tartomány teljes problémaköre, utána a másik végletbe csapott át a csicsásan faragott székely kapuk és kopjafák unos-untalan alkalmazásával. Ambrus Imre ízlésesen visszafogott díszlete a rusztikus gerendákból rótt, zsindelytetős házzal, meg a puritán viseletbe öltözött parasztpárral és a természetes anyagok alkalmazásával valóban a népművészet tiszta forrásából merített és - hamisítatlan erdélyi módra - szerénységével is büszkeséget, méltóságot árasztott. Mindemellett nem volt mentes valamiféle leplezetlen nosztalgiától, amely számomra Sütő András Ádvent a Hargitán című színdarabjának magával ragadó atmoszféráját idézi."

Ambrus kísérletező alkatú művésznek tartották, mindegyik stíluskorszakát más-más követett példakép művészete határozta meg. Bábjainak, díszleteinek sajátja volt a monumentálisan jelentéses dekoratív és a közvetlen realisztikus kiegyensúlyozott arányban való elegyítése, a természetes anyagok találékony és szuggesztív használata. (Az Artportal szócikke és Wagner István 2013-ban, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent kötete alapján)

Ambrus Imre látványtervezései az Állami, majd Budapest Bábszínházban:

Óz, a nagy varázsló – 1972; A varázshegedű – 1973; A manók ajándéka – 1974; Gömbök és kockák, Két Pierrot-játék – 1979; Mackó Mukik kalandjai – 1979; Térdszili Katica – 1979; Az aranytollú madár – 1980; “Csak tiszta forrásból” – Két arckép, Falun, Kicsit ázottan, Medvetánc – 1981; Jeles napok – 1981; Hüvelyk Matyi – 1982; Pedro mester bábszínháza – 1982; Balladák és gyermektáncok – Kádár Kata, Barcsai, Pünkösdölő – 1982; Dani Bogárországban – 1983; A szarvaskirály – 1983; Az elvarázsolt herceg – 1984; A zöld császár lánya – 1984; A Tenkes fia – 1987; Pán Péter – 1988; Terülj, terülj, asztalkám! – 1988; Doktor Faust – 1990; Tündér Ibrinkó – 1991; Gidaház az erdőszélen – 1991; Rózsa és Ibolya (csak díszlet) – 1991; Meseláda – 1993; Ali baba és a negyven rabló – 1993; Sétikáló –  1994

Óz, a nagy varázsló

oz-a-nagy-varazslo-original-8073.jpg

Az aranytollú madár

ar2.jpg

ar1.jpg

Falun

falun2.jpg

A szarvaskirály

sz1.jpg

sz2.jpg

Pán Péter

pp1.jpg

pp2.jpg

Gidaház az erdőszélen

g2.jpg

m2.jpg

Meseláda

m1.jpg

m2.jpg

Ali baba és a negyven rabló

al2.jpg

al1.jpg

Háry kínai kalandjai 3.

Nem mindennapi esemény, ha egy színház külföldre kap meghívást, az pedig pláne nagy dolog, ha ez a meghívás hat előadásra, ráadásul Kínába szól. Azoknak, akik egy ilyen turnén részt vesznek, nagy élményt jelent az egész más színházi előismeretű és tradíciójú közönséggel való találkozás, és persze a távol-keleti kultúra megismerése is.

img_2551.jpeg

Az előkészületek gyakorlati oldaláról, a tennivalókról és a feladott csomagokról itt írtunk, az utazást megelőző várakozásokról itt kérdeztük a színművészeket.

14 órás repülőutat követően érkezett meg a társulat Kínába. Aki már ült ennyit repülőn, pláne időzónákon átutazva, tudja, hogy nem egyszerű a szervezet átállása. Három város, sorrendben Sanghaj, Peking és Senjang városaiban játszottuk a Háry Jánost, de az előadások között arra is volt némi idő, hogy az ország nevezetességeivel megismerkedjenek a színészek és a műszak dolgozói, hogy némi benyomást szerezzenek a kínai kultúráról, a kínai emberekről.

Juhász Ibolya rutinos turnézó, őt már az elutazás előtt is kérdeztük elvárásairól, így aztán egy hét visszaakklimatizálódás után is kíváncsiak voltunk az élményeire. "Az előadások nagyon jól sikerültek, bár az kiderült, a kínai közönség más, mint a magyar. Nem igazán szeretnek tapsolni előadás alatt, és jönnek-mennek, miközben folyik a színpadon a játék, de a végén mindig nagyon nagy tapsot kaptunk, és éreztük, hogy tetszett nekik, amit láttak."

Míg Ibi a kínai konyhaművészettel való intenzív találkozást emelte ki, Kovács Judit számára az volt meghatározó élmény, ahogyan Kínában inkább a közösségről, nem pedig az individuumról szól a kultúra. "Érdekes volt látni, a hétköznapokat érintően is mennyivel transzcendensebb kultúráról van szó, mennyivel jobban áthatja a mindennapi életet a vallás. Tapasztaltuk az utcákon a szegénységet, de az elkeseredettséget nem láttam rajtuk. Az is furcsa volt, hogy ezekben a hatalmas városokban borzasztó nagy a szmog, és rengeteg szemét termelődik, mindamellett rengeteg a park, és ezeket rendben tartják, az emberek meg használják. Kínai írásjeleket gyakorló embereket láttunk, tajcsizó csoportokat, rokizókat és rezesbandát, és mindegyikben több korosztály képviselői voltak együtt. Az volt a benyomásom, mintha organikusabban élnének együtt a kínaiak a természettel, a vallással, egymással. 

Tatai Zsoltot is a közterek használata lepte meg: "Az emberek kimennek a parkokba, és nemcsak mozogni, vagy konkrét céllal, hanem csak úgy, kiülni, nézelődni. Az is nagyon tetszett, hogy beszélgettek velünk, holott nem értettük az ő nyelvüket, közvetítő nyelvet pedig nem találtunk. Így egy idő után ők mondták kínaiul, mi magyarul, és láthatóan teljesen jól elbeszélgettünk."

A társulat fotóalbumából

A Háry Jánosban a bábok több évtizede készültek, és mivel komoly fizikai igénybevételnek vannak kitéve, az anyag pedig fárad, fontos volt, hogy a mechanikai és a varrási feladatokban profi, de a díszítésben sem amatőr Palya Gábor elutazzon Kínába. Gábor korábban egy sokat turnézó táncegyüttessel dolgozott, ezért gyakorlatilag bárhol felállít egy pop up műhelyt, újrazsinórozza a bábot, a színészi igényeknek megfelelően változtat valami, a mezei néző számára felfedezhetetlen apróságot, vagy térdére teszi a varrógépet, és megjavítja, amire szükség van. 

Gábor mesélt a színházakról, amelyek egyike sem kifejezetten bábszínház volt. Sanghajban egy kialakításában és méreteiben is arénaszerű színházban játszottunk, ahol az előadás paravános jellege miatt csak a háromezres nézőtér egy részében foglalhatott helyet a közönség. Hogy Kínában mennyire számít átlagosnak egy, a színpadot hat méter magasságban lezáró LED-fal, nem tudjuk, innen nézve elképzelhetetlen. Pekingben egy Müpa-méretű, több játszóhelyes komplexum körülbelül Budapest bábszínházi méretű, 400 fős nézőterű kamaratermében láthatták az előadást, Senjangban pedig - most tessék meglepődni - a szálloda több száz fős színháztermében léptünk fel.

"Van egy mondás, hogy Kínának Sanghaj a szíve és Peking az agya, és ez abszolút érezhető volt. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogyan él egymás mellett a mélyszegénység és a luxus, hogy a belvárosokban az épülő felhőkarcoló mellett ott egy konténerváros, ahol az építkezésen dolgozók laknak, vagy hogy egy több száz éves, lekopott feliratot nem restaurálnak, hanem előkapnak egy vödör festéket, és azzal festik át a betűket. És ezzel a lelketlenséggel szemben ott voltak a mikroközösségek, amelyek láthatóan erősen kötődtek egymáshoz. Szóval nagyon intenzív volt ez a két hét, amit külön érdekessé tett, hogy három városban jártunk, és kis túlzással háromféle Kínát ismerhettünk meg."

A csomótündér nyitotta a biennálét

Kétévente majd' egy hétig Kaposvárra figyel a gyerek- és ifjúsági színházi szakma: versenyprodukciók, fókuszprogram, hazai és külföldi versenyen kívüli előadások, szakmai beszélgetések várják színházi terekben és az utcán a helyieket és a kollégákat. Az idei, a kilencedik alkalommal megrendezendő biennálé A csomótündérrel indult.

csomo1.jpg

A csomótündérrel már találkozhattak a blog rendszeres olvasói. Tudhatják, hogy az előadásban nem klasszikus bábok, hanem tornacipők személyesítik meg a karaktereket (ezt hívják tárgyanimációnak), és a legavatottabbtól, Ellinger Edinától ismerhették meg a kulisszatitkokat. A kaposvári előadás izgalmát az adja, hogy A csomótündérrel nyílik hivatalosan a program, illetve a gyerekek, a valódi célközönség mellett színházi alkotó kollégák is ott ülnek a nézőtéren. Bár visszatérő vendégek vagyunk Kaposváron, minden produkció más, így az új tér és az otthonitól eltérő technikai feltételek miatt a társulat már vasárnap megérkezett, a beépítés után pedig egy próba is lezajlott.

És hogy lássátok, tényleg visszatérő vendégek vagyunk, mutatunk néhány örömteli, büszkeségre okot adó bizonyítékot.

p_20180507_105124.jpg

(A 2012-es Üveghegy-díj A Hétfejű Tündérért, a 2014-es pedig a Boribon és Annipanniért, illetve a Semmiért járt.)

Háry kínai kalandjai 2.

Már megérkeztek Kínába a társulat tagjai, de még mielőtt repülőre ültek, megkérdeztük tőlük, milyen várakozásokkal tekintenek a hosszú út elé.

edv_5193.jpg

Juhász Ibolya rutinos kínai turnézó. "Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy húsz év után ismét eljuthatok Kínába. Akkor is egy zenés darabbal utaztunk, A varázsfuvolával. Rettentően várom, mert húsz év mégiscsak húsz év. Peking, a város biztosan sokat változott ennyi idő alatt, de a gyerekek szerintem nem."

Beratin Gábor egy másik előadás kapcsán eléggé peches volt. "Épp akkor kerültem ki egy produkcióból, amikor az kínai meghívást kapott, és rettenetesen irigyeltem a többieket, hogy eljutottak oda. Hát most én is el fogok!"

edv_5130.jpg

Pájer Alma Virág szerint Kínába menni csodálatos lehetőség. "A színházi társulatok számára ritkán adódik arra alkalom, hogy egy előadást nemhogy egy másik ország, de egy másik kontinens közönségének játsszuk el. Várom, hogyan fogadják a Háry Jánost Kínában, és nagyon érdekel a társadalmi, kulturális, gasztronómiai különbségek megtapasztalása."

Háry kínai kalandjai 1.

 Ez a poszt azoknak szól, akik azt gondolják, egy kínai Háry János-turné csak annyiból áll, hogy visszük magunkkal a bábokat, és már játszunk is.

edv_5120.jpg

Először is a bábok és a színpad már március első felében útra keltek. Összesen 3,5 tonna (nem elírás, tényleg ennyi!) csomag utazott el, hogy különböző közlekedési eszközökön, de leginkább hajóval tegye meg a több ezer kilométeres utat. A rakományban vannak bábok és egyéb kellékek - olyan tételek, mint: rablánc, tollseprű, pálcás pénzssor -, a kellékesek munkáját segítő eszközök - például lótartó fakeret és bábtartó alukocsi -, 26 fekete színpadi ruha, és mivel mindenre fel kell készülni, utazik egy komplett színpad - háttérfüggönytől különböző méretű hídelemekig és lámpaparkig -, de minden eshetőségre felkészülve vasalót, varrógépet, gyűszűt, tűkészletet, csiszolópapírt, prespánt és kétkomponensű műgyantát (ötperces) is rejtenek a dobozok és az egyéb becsomagolt küldemények.

És miért kell a színpadot is vinni, amikor "rendes" színházban fogunk játszani? Mert egy ilyen nagyszabású produkció esetén így a biztonságos, így lesz mindössze hat-hét óra a beépítési idő. (A bontás ennek körülbelül fele.) És nem lesz másra szükség a helyszínen, mint áramra. Az Euro nevű keretet felépíti a műszak, a világosítók beállítják a lámpáikat a már kipróbált, beállított helyekre, egy pici korrekció a helyszínen, és már jöhet is a társulat, hogy próbáljon, aztán pedig a közönség. 

Persze, így is előfordulhat, hogy váratlan helyzettel találja magát szembe az utazó csapat, - reméljük, ezúttal ilyenre nem kerül sor -, mint néhány éve egy ungvári fesztiválon, ahol órákig tartott, míg a Hoppá-hoppá! kisbuszát bevitték az épületbe. A színpad méreteivel nem volt gond, csak a színpadajtóval...

edv_5125.jpg

Azt már elárultuk, hogy három színházban láthatják a Háry Jánost. Az első állomás Sanghaj, ahol a gyerekszínházban fogunk játszani, majd Pekingben a Tianqiao Színházban  (ez egy ötvenes évek óta működő színház, amelynek új épületét 2001-ben adták át) és Senjangban, ahol a Liaoning Színház egy 30.000 négyzetméteres kulturális komplexum része.

A társulat hétfőn ült repülőre, közvetlen járattal utaztak a kínai fővárosba, ott vonatra szállnak, további 1200 kilométer után pedig kezdődhet a színpadépítés...

Háry János a világ körül

Háry János ül a nagyabonyi csárdában, régvolt kalandokat mesél, amelyeknek a hőse ki más lett volna, mint ő maga. A bábszínházi előadás külföldi turnéi azonban nagyon is valóságosak.

170928_babszinhaz_haryjanos_022.JPG

A Kodály-daljáték Háryja Nagyabonyban üldögél az ivóban, aztán gondolatban Galícia és Burkusország (az egykori Poroszországot hívták így) határára repül vissza. A második kaland helyszíne a bécsi Burg, a harmadiké Majland (azaz Milánó), majd visszatérünk Bécsbe, Háryék pedig végül hazamennek Nagyabonyba.

A bábszínházi Háry kalandjaiból eddig kimaradt Nagyabony, Bécs és Milánó, Burkusország és Galícia határait pedig rugalmasan kellene kezelnünk, de az biztos, hogy hosszú történetet írhatnánk belőlük.

Kodály Zoltán születésének 90. évfordulójára emlékezve, 1972. április 17-én volt az előadás bemutatója, a hazai színházi és zenekritikai visszhang egyértelműen pozitív volt, és ez közönségsikerrel is párosult. Egy évvel később már láthatta az olasz közönség a produkciót egy firenzei színházi fesztiválon (ahová a Vígszínházzal együtt utazott az Állami Bábszínház). A korabeli sajtót hívjuk segítségül az emlékidézéshez. A Film, Színház, Muzsikának így értékelte a vendégjátékot a fesztivál igazgatója:

"A Bábszínház János vitéz-előadásával kezdem. Különleges jelentősége van ennek a turnénak: huszonötezer nézője volt itt a János vitéznek. Ezek a nézők pedig a gyerekek, az iskolák tanulói a jövő közönsége. Évekkel ezelőtti elképzelésünk, hogy már gyermekkorban kezdjünk nevelni a színház szeretetére. Így a nos vitéz beleillett ebbe az elképzelésbe. S kivált azért tartom jelentősnek vendégszereplésüket, mert gyakran megtörténik, hogy az iskola falai közé nem éppen jószándékú emberek antikultúrát visznek; amatőrök rögtönzött műsorokkal lépnek fel az iskolákban, a legjobb esetben a gyerekek unatkoznak, aztán már azt hiszik: ez a bábjáték. A magyar bábművészek viszont e műfaj igazi szépségeiről adtak meggyőző leckét a firenzei iskolák tanulóinak. (...)

S végül a magyar művészek firenzei harmadik eseményéről, a Bábszínház Háry János-előadásáról. Egyértelműen nagyszerű volt ez a vendégszereplés. Nálunk még sokan azt hiszik a bábjátékról, hogy az afféle gyerekdolog. A Háry János előadása — mint a magyar bábművészet múlt esztendei olaszországi turnéja is — alaposan megdöntötte ezt a hiedelmet. Mindannyian hálásak vagyunk ezért az önök kiváló színházának, mert úgy gondoljuk, az egyetlen eszköz, mellyel meg lehet törni az ilyen beidegződéseket: újra ide kell hozni őket! Gondolom, talán a babonák miatt is volt aránylag kevés közönség az első estén, de amint az előadás híre elterjedt, a nézők száma is egyre nőtt. Ha még egy hétig itt lennének, gondolom a Teatro della Pergola hatalmas nézőtere is megtelne. A Háry János bábelőadása persze gyermekeknek is kitűnő szórakozás, de hát a legifjabb közönség nem érti ennek az előadásnak a finom iróniáját."

170928_babszinhaz_haryjanos_034.JPG

Ebben az évben Franciaországban is járt a társulat. A Magyar Ifjúság a háttérről számolt be:

"Negyvenkét láda szállította a színház „kellékeit"; útrakelt Avignonba egy teljes színpad, speciális világító apparátus, 250 bábu és nem utolsó sorban 20 színész, akik életet lehelnek a pálcás, a kesztyű, a marionett figurákba."

Még mindig 1973-ban járunk, de egy harmadik ország újabb városában, Manchesterben, ahol egy magyar művészeti fesztivál közönsége láthatta a Háry Jánost. Erről is álljon itt egy rövid hangulatjelentés, szintén a Film, Színház, Muzsikából:

"Vendéglátóink elmondtak erről egy történetet: az első előadás után akkor a Háry Jánost látták egy tízéves forma kislány megszólalt, kifelé menet: „Eddig nem is tudtam, hogy Magyarország egy valóságos ország ..(„realy country”)."

170928_babszinhaz_haryjanos_059.JPG

A következő két évben Csehszlovákiába és az NDK-ba utazott a Háry János: 1974-ben Kassára és Királyhelmecre, 1975-ben Kelet-Berlinbe.

1976-ban Moszkva - szintén történelem a Szovjetunió - és két lengyel város, Krakkó és Nowa Huta volt az úti cél.

1977-ben Szófia, 1979-ben Drezda bábszínházaiban lépett fel a társulat, és egy több állomásos francia turné is zajlott, amelynek helyszínei Lyon, Macon, Valence, Annecy és Villefranche voltak.

1982-ben majdnem elhagyták Európát: Isztambulban játszották az előadást.

1983-ban ismét Csehszlovákia felé vették az útirányt, Kassa, Pöstyén, Sumperk és Prága városaiban láthatták a Háryt, és még ugyanebben az évben egy másik égtáj, észak felé is kirándultak: Kouvola, Lappeenraanta, Jyväskylä és Helsinki irányába.

2001 jelentős év volt, ekkor zajlott Franciaországban a Magy'Art, a magyar kultúrára fókuszáló fesztivál. Az MTI így tudósított a sikerről:

"Tíz nappal a hazai premier előtt nagy sikerrel szerepelt a Budapest Bábszínház Kodály Zoltán Háry János című daljátékának kétrészes, új feldolgozásával a franciaországi Les Lilas-ban. A Théatre du Garde Chasse ötszáz fős színháztermét szombaton este zsúfolásig megtöltő közönség együttműködő, lelkes hangulatban követte az együttes francia nyelvű alámondással kísért kétórás produkcióját, amelyet a Párizsban élő Bródy Vera - Szőnyi Kató eredeti bábjátékának alapján - új rendezésben, új betanulásban vitt színre."

170928_babszinhaz_haryjanos_070.JPG

Eddig 9 ország - a sorban vannak már nem létezők is - 24 városában járt a mi Háry Jánosunk. Hamarosan eggyel bővül az országok, és hárommal a városok listája, a társulat ugyanis április 23. és május 6. között Kínában turnézik. A Kodály-év keretében a távol-keleti ország három városában, Sanghajban, Pekingben és Senjangban látható a Háry János. 

Egyedül nem megy

Van egy bábtechnika, a bunraku, amihez három ember szükséges. (Ettől viszont egyáltalán nem könnyebb. Sőt.) Úgyhogy jöjjön róla nem három, hanem mindjárt kétszer három érdekesség.

1. Így írják japánul: 文楽, de a legpontosabb megnevezése ez: 人形浄瑠璃. Segítünk: ningyō jōruri, az első szó jelenti a bábot, a második zenét és az éneket. A tradicionális bunrakuhoz ugyanis nem elég a három mozgató, hanem kell egy énekes és egy zenész is, aki a samiszen nevű hangszeren játszik, de előkerül fuvola vagy ütőhangszer is. Ők a színpad szélén ülnek.

2. Összehasonlítva a többi hagyományos keleti bábtechnikával, a bunraku igen fiatal, alig 500 éves. Népszerűsége valamivel később, az 1680-as években kezdődött, amikor a japán Shakespeare-nek is nevezett Csikamacu Monzaemon összeállt egy énekessel, bizonyos Takemoto Gidajuval, és bábszínházat nyitottak Oszakában. Maga a bunraku név egy társulat, az Uemura Bunrakuken színházának nevéből (Bunrakuza) ered, ők viszont a 19. század elején léteztek.

Egy európai bunraku-előadás, amit néhány évvel a Trafóban láthattunk:

3. A három bábos között komoly hierarchia van. Aki a bunrakura teszi fel a karrierjét, kitartó és elhivatott ember: 10-15 évig kell a lábakat mozgatnia, aztán kerülhet följebb, a bal kézre, és ha ebben is tökéletes - ez szintén évtizednyi munka -, akkor lehet belőle főmozgató, aki a fejet és a jobb kezet mozgatja. 

4. A bunraku nem az exhibicionisták műfaja: a bábosok nem beszélnek, egyenfeketében játszanak, sőt, gyakran csuklyát is viselnek. Mivel többféle bunrakuiskola van, ezért a csuklya iskoláról iskolára változhat.

Anthony Minghella rendezte azt a Pillangókisasszonyt, amelyben szintén a Blind Summit bábosai közreműködtek. Az előadás a Metropolitan Opera, az English National Opera és a Litván Nemzeti Opera koprodukciója volt. A Met-közvetítések sorozatában szintén láthatták magyar nézők.

5. Aki könnyed esti kikapcsolódásra vágyik Oszakában, ne a Nemzeti Bunrakuszínházba vegyen jegyet. Az itt játszott történetek nem túl vidámak: gyakoriak a tragikus szerelmi drámák, amelyekben a szerelmesek öngyilkosságot követnek el, de a 47 roninról szóló história sem kifejezetten vígjátéki.

6. Japánban mintegy negyven bunrakutársulat létezik, a műfajt élő nemzeti kincsnek nyilvánították.

És akkor jöjjön valami egészen tradicionális:

Bábszínház 7x - Három az egyben

április 21. 16.00, Kemény Henrik Terem

Részletes információ és jegyvásárlás itt

Dániel András: „A szörnyek csak addig ijesztőek, amíg idegenek és ismeretlenek”

Dániel András történeteit és illusztrációit rajongják gyerekek és felnőttek. Következő bemutatónk az ő egyik könyvéből készül: a Mit keresett Jakab az ágy alatt? színes, furcsa lényekkel és izgalmakkal teli világa elevenedik meg az Ország Lili Stúdió színpadán. 

edv_0604.jpg

- Hogyan tud egy történet és egy kép 5-től 99 éves korig mindenkinek szólni? Mi a tapasztalatod ennek a könyvnek kapcsán: mit éri el belőle a kisiskolásokat, nekik mi tetszik benne, és mi az, ami a felnőtteknek szól?

- Természetesen sem olyan kép, sem olyan történet nincsen, ami mindenkihez tudna szólni. Inkább az lehetséges – és a Jakab kapcsán nyilván erről van szó –, hogy egy gyerekeknek szóló köny időnként kikacsint a sorok közül, a képek mögül a felnőtt olvasóra is. Ilyet persze csak úgy érdemes vagy szabad tenni, hogy ne zavarja a könyvet lapozgató gyereket. Úgy látom, a Jakab esetében a felnőttek elsősorban a nyelvi iróniát élvezik, miközben a történetben gyakorta felbukkanó groteszk lényeket egyaránt szeretik a nagyok és a gyerek olvasók is.

- Azt mondtad egy interjúban, fejben megkomponáltad a könyvet, miközben írtad, láttad magad előtt a rajzokat. Ez könnyíti vagy legalábbis kényelmesebbé teszi a munkát, mert megvan a sorvezető, elég csak azt követni; vagy korlátokat szab, mert lehet, hogy egy egyébként remek ötlet a kész koncepcióba nem passzol?

- A Jakab eleve képeskönyvnek készült, ilyenkor nem árt, ha már a szöveg írásakor kialakul valami határozott koncepció az illusztrációkkal kapcsolatban. Mivel ebben a könyvben egy narrátor kíséri végig egyik oldalról a másikra az olvasót, adódott, hogy oldalról oldalra írjam a szöveget, közben kitalálva az egyes oldalpárok illusztrációit is. Így haladtam előre a történetben, az írás mellett rajzos vázlatokat készítve a könyvhöz. Az ötletek sorsa az örök változás, alakulás, finomodás, úgyhogy a könyv rajzolása közben némely dolgok másként alakultak, mint ahogy eredetileg terveztem őket. 

- Te mitől féltél ennyi idősen?

- Mint a legtöbb gyerek, én is féltem a sötétben bujkáló ismeretlentől. Ez egy olyan ősi félelem, ami nem múlik el teljesen a gyerekkorral. Erre épít sok felnőtteknek szóló thriller meg horrorfilm is. A Jakab persze nem az ijesztgetés felől közelít ehhez a fajta félelemhez. Épp ellenkezőleg: azt mondja, a szörnyek csak addig ijesztőek, amíg idegenek és ismeretlenek. Ez a darab – ahogy a könyv is – a megismerést és a megértést javasolja félelem elleni fegyverként. Ja, meg a humort! Mert sok félelemre tényleg az a legjobb gyógyszer!

- A Jakabot terápiás céllal írtad. Beteljesült a cél, mire befejezted?

- Nem vagyok pszichológus, de azt gyanítom, igen ritka a tökéletesen sikeres terápia...

- A Kicsibácsiból már készült bábszínházi előadás. Te milyen színházi szerző vagy: mennyire szólsz bele a szövegbe, engeded-e a módosításokat, mennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy a látvány olyan legyen a színpadon, mint amilyennek lerajzoltad a könyv lapjain, bejársz-e a próbákra – Szombathelyen ezt valószínűleg nehezebben lehetett megoldani –, izgulsz-e a bemutatón?

- Igazi színházi szerzőnek majd akkor tarthatom magam, ha egyenesen a színpad számára is írok szövegeket (ez a gondolat egyébként egyre többet foglalkoztat). Egyelőre afféle adaptált (vagy a Nagy Színház Anya által adoptált) szerző vagyok, de úgy gondolom (vagy legalábbis remélem), mint ilyen meglehetősen toleráns, már-már vajszívű. Szerintem egy könyv színpadi vagy filmes adaptációja olyan, mint a fordítás egyik nyelvről a másikra. Bizonyos dolgok tökéletesen megőrződnek e művelet során, más dolgok viszont kényszerűen módosulnak, mert ezek az új nyelven nem mondhatók el ugyanúgy. Ehhez járul még fordítók – a rendező és a dramaturg – ízlése, a könyvhöz fűződő viszonyuk, a készülő darabbal kapcsolatos koncepciójuk. Ezt a munkát nekem nagyon izgalmas kívülről figyelni, annak meg külön örülök, ha adott esetben behívnak a munkába, és a véleményemet kérik. Segíteni szívesen segítek, de a munkájukat alapjaiban beolyásolni nem akarom. A Jakab alkotóival egyébként már dolgoztunk együtt. Épp az általad is említett szombathelyi előadásban, ami a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című könyvem alapján készült. Szenteczki Zita rendezővel és Kautzky-Dallos Máté dramaturggal már ott is nagyon jó volt együtt dolgozni. Most sincs ez másképp!

edv_0607.jpg

Természetesen izgulok a bemutatón! És nem csak ott, hanem minden későbbi előadáson is, amire beülök. Sőt, továbbmegyek: általában izgulok minden színpadon álló emberért. Együtt drukkolok velük, akkor is, ha szerzőként nincs közöm az előadáshoz. Fiatalabb koromban ezt annyira átéltem, hogy már-már zavart az előadás élvezetében. Most már azért jobb a helyzet e téren, talán azzal összefüggésben is, hogy azóta nekem is meg kell olykor tapasztalnom a színpadi lámpalázat.

- Milyen jó bábszínházi élményeid vannak akár gyerek-, akár felnőttkorodból?

- A gyerekkoriak már elég távol vannak, ezért konkrét előadást nem tudok mondani, de az majdnem biztos, hogy első színházi élményem bábszínházi volt, mégpedig itt, a Budapest Bábszínházban. Máig emlékszem az élményre, ahogy a sötétben szétnyílik a függöny, és magával ránt a varázslat. Mert egy bábelőadás egy gyerek számára kétség kívül egyenlő a megmagyarázhatatlan varázslattal, a csodával. Sőt, bizonyos fokig egy felnőttnek is, mert ez az érzés teljesen nem múlik el soha...

Az interaktivitásra építő produkció premierje a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében lesz. Az idei előadásokra akkora az érdeklődés, hogy elfogytak a jegyek, de aggodalomra ne legyen ok: ősztől ismét kiderül, Mit keresett Jakab az ágy alatt!