Mivel ma van Arany János születésnapja, idézzünk fel egy 1963-as előadást (vagy annak 1985-ös felújítását), amit valószínűleg kevesen láttak a blog olvasói közül. (De ha mégis lennének személyes élmények, azokat kommentben mindenképp osszátok meg velünk!) Szerencsére Molnár Gál Péter bábrajongó színikritikus feljegyezte impresszióit.

Kezdjük a színlappal:

És jöjjön az összefoglaló:

"22 évvel Rév István Toldija után az Állami Bábszínház ugyancsak a Toldival törte át a naturalista színház védővámját.

A Podmaniczky utcában és a Népköztársaság útján egyaránt biztonsági választás Arany színre vitt elbeszélő költeménye. Véd a sznoboktól értékálló hírnevével. Önmagában szavatol a kiírás, miszerint Arany Jánosnak a középiskolai oktatásból ismertté nyűtt, címként fejekbe sulykolt műve bábszínpadon föltételezi a kulturális minőséget. Az alábecsült, vásártári vagy óvodai (jó esetben: lokál) műfaj egy nemzeti eposz, a magyar líra kiemelkedő csúcsának alázatos terjesztésére vállalkozik. 

Amikor a magas irodalomból ragasztanak cégért produkciójuk ormára színházak: gyanítható, hogy önvédelmi választással van dolgunk. Kisebbrendűségi érzés tolta maga elé a szavatolt irodalmi kincset.

A Toldi bábszínpadon egyben kasszára kacsintó ügyesség is. Szülők tódulnak gyermekeikkel, iskolák neveltjeikkel részesülni a magyar irodalom kincsesházából.

Megfontolt bölcsesség a Toldi megbábosításával nézőközönséget verbuválni egy bábos csoportosulás kezdetein. Az irodalmi eredet nemcsak érték-referenciákkal rendelkezik, de azzal az előnnyel is, hogy a mese közkeletű, fordulatait mindenki ismeri. Fokozottan élvezheti a közönség a más műnembe átfogalmazás báját és szellemességét. A közkeletű történetekre alapozó színház az ókori görög dráma óta azzal a kényelmes könnyítéssel fordul a közönséghez, hogy ne kizárólag a cselekményt élvezze. Ne az vezesse a figyelmét, hogy mit játszanak, hanem az: hogyan. A mindenki által ismert báb-Toldi nyomatékosítja az eltéréseket a könyvben olvasható és a színpadról látható elbeszélésben,

Rév és az Állami Bábszínház Toldija csak ennyiben hasonlít egymásra. A többi sarkos különbözőség.

Rév hozzátapadt Arany Jánoshoz. A két évtizeddel későbbi Toldi szabad földolgozás volt. Rés iskolásan közvetítette a költőt. Jékely, a költő, aki vállalkozott a dramaturgiai istenkísértésre: nem a szavak mézét állította a bábszínpad közepébe, nem Arany varázserejével akart hatást kelteni. Addigra kitapasztalták a bábszínházban, hogy a verbalitás csak mértékkel alkalmazható. Nagyobb adagban álmosít. Kikapcsolja a nézők figyelmét. Nem csupán a kiskorúakét, felnőtt kísérőik is hamar elunják kihüvelyezni a cselekvést.

A báb-Toldi formai leleményeként kettéosztották a verbalitást és a látványt. Nem fosztották meg a közismert történetet szavaitól, de a verset nem aprították naivan bele a cselekménybe, hanem leeresztett kortina előtt hangzott el egy-egy kiemelt részlet az elbeszélő költeményből. Mintha egy kódex iniciáléjából másztak volna elő ezek a csúcsos fejű, gótikus külsejű, kicsit méltóságteljes harcosok: Laczfi nádor hada, amint porfelhőt kavaróan feltűnik a színpad fenekén. Előbb lándzsáik hegye látszik, a süvegek kúpja, kibontakoznak az alakok, végül megjelennek a láthatás szélén. A szín mélyén ökörcsorda. Később ugyanezen az úton gótikus süvegű leventék serege érkezik."

A szöveg a Bábszínház 1949-1999 című kötetben jelent meg.