Nem mindennapi esemény, ha egy színház külföldre kap meghívást, az pedig pláne nagy dolog, ha ez a meghívás hat előadásra, ráadásul Kínába szól. Azoknak, akik egy ilyen turnén részt vesznek, nagy élményt jelent az egész más színházi előismeretű és tradíciójú közönséggel való találkozás, és persze a távol-keleti kultúra megismerése is.
Az előkészületek gyakorlati oldaláról, a tennivalókról és a feladott csomagokról itt írtunk, az utazást megelőző várakozásokról itt kérdeztük a színművészeket.
14 órás repülőutat követően érkezett meg a társulat Kínába. Aki már ült ennyit repülőn, pláne időzónákon átutazva, tudja, hogy nem egyszerű a szervezet átállása. Három város, sorrendben Sanghaj, Peking és Senjang városaiban játszottuk a Háry Jánost, de az előadások között arra is volt némi idő, hogy az ország nevezetességeivel megismerkedjenek a színészek és a műszak dolgozói, hogy némi benyomást szerezzenek a kínai kultúráról, a kínai emberekről.
Juhász Ibolya rutinos turnézó, őt már az elutazás előtt is kérdeztük elvárásairól, így aztán egy hét visszaakklimatizálódás után is kíváncsiak voltunk az élményeire. "Az előadások nagyon jól sikerültek, bár az kiderült, a kínai közönség más, mint a magyar. Nem igazán szeretnek tapsolni előadás alatt, és jönnek-mennek, miközben folyik a színpadon a játék, de a végén mindig nagyon nagy tapsot kaptunk, és éreztük, hogy tetszett nekik, amit láttak."
Míg Ibi a kínai konyhaművészettel való intenzív találkozást emelte ki, Kovács Judit számára az volt meghatározó élmény, ahogyan Kínában inkább a közösségről, nem pedig az individuumról szól a kultúra. "Érdekes volt látni, a hétköznapokat érintően is mennyivel transzcendensebb kultúráról van szó, mennyivel jobban áthatja a mindennapi életet a vallás. Tapasztaltuk az utcákon a szegénységet, de az elkeseredettséget nem láttam rajtuk. Az is furcsa volt, hogy ezekben a hatalmas városokban borzasztó nagy a szmog, és rengeteg szemét termelődik, mindamellett rengeteg a park, és ezeket rendben tartják, az emberek meg használják. Kínai írásjeleket gyakorló embereket láttunk, tajcsizó csoportokat, rokizókat és rezesbandát, és mindegyikben több korosztály képviselői voltak együtt. Az volt a benyomásom, mintha organikusabban élnének együtt a kínaiak a természettel, a vallással, egymással.
Tatai Zsoltot is a közterek használata lepte meg: "Az emberek kimennek a parkokba, és nemcsak mozogni, vagy konkrét céllal, hanem csak úgy, kiülni, nézelődni. Az is nagyon tetszett, hogy beszélgettek velünk, holott nem értettük az ő nyelvüket, közvetítő nyelvet pedig nem találtunk. Így egy idő után ők mondták kínaiul, mi magyarul, és láthatóan teljesen jól elbeszélgettünk."
A társulat fotóalbumából
A Háry Jánosban a bábok több évtizede készültek, és mivel komoly fizikai igénybevételnek vannak kitéve, az anyag pedig fárad, fontos volt, hogy a mechanikai és a varrási feladatokban profi, de a díszítésben sem amatőr Palya Gábor elutazzon Kínába. Gábor korábban egy sokat turnézó táncegyüttessel dolgozott, ezért gyakorlatilag bárhol felállít egy pop up műhelyt, újrazsinórozza a bábot, a színészi igényeknek megfelelően változtat valami, a mezei néző számára felfedezhetetlen apróságot, vagy térdére teszi a varrógépet, és megjavítja, amire szükség van.
Gábor mesélt a színházakról, amelyek egyike sem kifejezetten bábszínház volt. Sanghajban egy kialakításában és méreteiben is arénaszerű színházban játszottunk, ahol az előadás paravános jellege miatt csak a háromezres nézőtér egy részében foglalhatott helyet a közönség. Hogy Kínában mennyire számít átlagosnak egy, a színpadot hat méter magasságban lezáró LED-fal, nem tudjuk, innen nézve elképzelhetetlen. Pekingben egy Müpa-méretű, több játszóhelyes komplexum körülbelül Budapest bábszínházi méretű, 400 fős nézőterű kamaratermében láthatták az előadást, Senjangban pedig - most tessék meglepődni - a szálloda több száz fős színháztermében léptünk fel.
"Van egy mondás, hogy Kínának Sanghaj a szíve és Peking az agya, és ez abszolút érezhető volt. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogyan él egymás mellett a mélyszegénység és a luxus, hogy a belvárosokban az épülő felhőkarcoló mellett ott egy konténerváros, ahol az építkezésen dolgozók laknak, vagy hogy egy több száz éves, lekopott feliratot nem restaurálnak, hanem előkapnak egy vödör festéket, és azzal festik át a betűket. És ezzel a lelketlenséggel szemben ott voltak a mikroközösségek, amelyek láthatóan erősen kötődtek egymáshoz. Szóval nagyon intenzív volt ez a két hét, amit külön érdekessé tett, hogy három városban jártunk, és kis túlzással háromféle Kínát ismerhettünk meg."
