Ambrus Imrére emlékezünk

Facebook Tetszik

2018. május 23. - Bábszínház blog

Életének 82. évében elhunyt Ambrus Imre festő- és grafikusművész, báb- és díszlettervező.

A marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumban, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol mesterei Barabás István, Kádár Tibor és Miklóssy Gábor voltak. 1963 és 1975 között a marosvásárhelyi bábszínháznál dolgozott díszlettervezőként.

"Elhelyezkedési lehetőséget végül a marosvásárhelyi Bábszínháznál kapott, ahol egyik legjobb barátja és kollégája - Haller József szobrászművész - dolgozott, beajánlotta Antal Pálnak, a legendás igazgató-rendezőnek. Az 1963-től 1975-ig tartó időszak mintegy harminc színpad- és bábterve közül kiemelkedik az egyetemes irodalomból a Grimm testvérektől a Hamupipőke vagy a Piroska és a farkas, Andersentől A császár új ruhája (ez az ötlet még utólag visszatekintve is bámulatos merészségnek tűnik az 1970-71-es évadban, ráadásul a magyarországi Ránki György zenekíséretével vitték színre, noha az ilyen átvétel akkortájt kerülendő volt). A 19. századi klasszikus román prózaíró Ion Creanga: Harap Alb (Fehér szerecsen) vagy a költő Vasile Alecsandri: Sanziana si Prepelea (Tündérszép Ilona) meséje, illetve a színdarabszerző Ion Luca Caragiale egyik adaptációja, Aranytól a korábban említett Toldi és Petőfitől a János vitéz, a kortárs romániai magyar szerzők közül Majtényi Eriktől a Karcsi a cirkuszban, Hunyadi Andrástól a Kacor király. Hattyúdala a modern olasz Carlo Gozzi librettója alapján a Három narancs szerelmese lett, Csíky Boldizsár fiatal komponista zenekíséretével."

1977 óta élt Budapesten, ahol az Állami Bábszínház díszlet- és bábtervezője volt.

"Akárcsak korábban Marosvásárhelyen, biztos megélhetési lehetőséget a magyar fővárosban is a bábszínházi tevékenység jelentett számára, 1978-tól közel három évtizeden át, 2006-os visszavonulásáig. Ezalatt mintegy negyven előadáshoz tervezett és kivitelezett figurákat, illetve díszleteket. Az Óz, a nagy varázsló 1972-73-as idénybeli, még meghívott vendégként abszolvált ősbemutatójától kezdve itteni pályafutásának többször is visszatérő motívumává vált az 1980-81-es. 1984-85-ös, 1990-91-es, 1993-94-es és végül az 1997-98-as felújítások nyomán. Az előadás nagy siker volt: az egyik kritikus az ő munkáját "ráadásbravúrnak" nevezi. "A báb- és díszlettervező Ambrus Imre szcenikai megoldásai például, hogy a mesésen egyszerű alapszínpad mögött - vetítéssel - egy mesésen határtalan illúziószínpadok is meg tudott teremteni. A valóságban (bábui minőségben) útnak induló szárnyasmajmok például árnyalakban még egyszer végigröpültek a háttérvásznon, és figurájukat ez az alak- és minőségváltozás egyszeriben a végtelenbe emelte át. Nem tudom, hogy ez az eljárás eredeti lelemény-e, de hogy páratlan illúziót keltő, az kétségtelen..." Nemhiába fogadja a belépőt most is pesti lakásában a modern mese egyik kedves figurája: a pöttyös pofájú és csíkos sörényű oroszlán, mint barátságosan sivatag-sárga és bársonyosan puha, kerek díványpárna. Munkahelyének különös ráadása volt, hogy megismerkedhetett Ország Lilivel, aki félállásban dolgozott ugyanott, és a kezdet kezdetén Bálint Endréhez is beajánlotta. Ambrus Imre szerint Ország Lili magánemberként ugyan rendkívül zárkózott volt, de szakmailag harmonikusan együttműködtek. A darab 1978-as premierje nyomán az 1991-92-es évadban post mortem is együttes teljesítményük volt Arany János: Rózsa és Ibolya című mesejátékának színpadképe, amelyhez annak idején Ország Lili tervezte a pásztori szaru- és fafaragások, valamint a népi bőrdíszművesség és kukoricacsuhé-feldolgozás modorában, Ambrus Imre pedig az alföldi hangulatú hátteret festette mindehhez, a paraszti architektúra stilizálásával. Szerintem a leginkább testre szabott feladata a Tündér Ibrinkó című székely népmese 1991-es bábszínpadi bemutatója volt. Miközben a rendszerváltás előtt - merőben más okokból - mindkét országban egyaránt tabutéma volt az egykori magyar autonóm tartomány teljes problémaköre, utána a másik végletbe csapott át a csicsásan faragott székely kapuk és kopjafák unos-untalan alkalmazásával. Ambrus Imre ízlésesen visszafogott díszlete a rusztikus gerendákból rótt, zsindelytetős házzal, meg a puritán viseletbe öltözött parasztpárral és a természetes anyagok alkalmazásával valóban a népművészet tiszta forrásából merített és - hamisítatlan erdélyi módra - szerénységével is büszkeséget, méltóságot árasztott. Mindemellett nem volt mentes valamiféle leplezetlen nosztalgiától, amely számomra Sütő András Ádvent a Hargitán című színdarabjának magával ragadó atmoszféráját idézi."

Ambrus kísérletező alkatú művésznek tartották, mindegyik stíluskorszakát más-más követett példakép művészete határozta meg. Bábjainak, díszleteinek sajátja volt a monumentálisan jelentéses dekoratív és a közvetlen realisztikus kiegyensúlyozott arányban való elegyítése, a természetes anyagok találékony és szuggesztív használata. (Az Artportal szócikke és Wagner István 2013-ban, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent kötete alapján)

Ambrus Imre látványtervezései az Állami, majd Budapest Bábszínházban:

Óz, a nagy varázsló – 1972; A varázshegedű – 1973; A manók ajándéka – 1974; Gömbök és kockák, Két Pierrot-játék – 1979; Mackó Mukik kalandjai – 1979; Térdszili Katica – 1979; Az aranytollú madár – 1980; “Csak tiszta forrásból” – Két arckép, Falun, Kicsit ázottan, Medvetánc – 1981; Jeles napok – 1981; Hüvelyk Matyi – 1982; Pedro mester bábszínháza – 1982; Balladák és gyermektáncok – Kádár Kata, Barcsai, Pünkösdölő – 1982; Dani Bogárországban – 1983; A szarvaskirály – 1983; Az elvarázsolt herceg – 1984; A zöld császár lánya – 1984; A Tenkes fia – 1987; Pán Péter – 1988; Terülj, terülj, asztalkám! – 1988; Doktor Faust – 1990; Tündér Ibrinkó – 1991; Gidaház az erdőszélen – 1991; Rózsa és Ibolya (csak díszlet) – 1991; Meseláda – 1993; Ali baba és a negyven rabló – 1993; Sétikáló – 1994

Óz, a nagy varázsló